Az Unió állampolgárának lenni ma nem csak szabadságot, felelősséget is jelent – állítja Bősz Anett közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem másodéves Ph.D.-hallgatója és óraadó tanára. Diplomaszerzése előtt a Berlini Szabadegyetem egyik Erasmus-ösztöndíjas hallgatója volt, évekig lakott a német fővárosban. Elismert judós és judo-edző. Hazatérése után a Magyar Liberális Párt egyik alapítója, egyik vezetője és jelenlegi oktatáspolitikusa.

Let’s talk about the EU, baby!

„Pici voltam, és megkérdeztem apám, hogy hol van Európa. Azt felelte: Európa a szívünkben van. Olyan pici? – kérdeztem. Nem. Olyan nagy. – felelte.” Szívesen emlékszem vissza erre a pár gondolatra, akárki is mondta. Az uniós csatlakozásunk előestéjén hangzott el, az egyik tévéműsorban. Bár meg tudnám mondani, kitől! Akkor értettem meg igazán, mit is jelentett ez a 2004-ben elhangzott néhány mondat, amikor én is örökre a szívembe zártam. Igaz, divat ma szapulni, de közben nem árt tudni, hogy mit is ócsárolnak a szkeptikusok. Emberek! Itt ülünk a világ egyedülálló kezdeményezésének kellős közepén, amely minden esetlenségével, minden problémájával együtt egy olyan hely, amiért bátran kihúzhatjuk magunkat mindannyian!
„Anyukám szerb, apukám bosnyák, én meg német vagyok.” Ezt mondta az egyik judós tanítványom egyszer, amikor olyan szünidő előtti, lazulós edzést tartottunk, és egy kis eszmecserére is jutott idő. A történet Berlinben játszódik, méghozzá az egyik olyan kerületben, ahol hemzsegnek a bevándorlók, főképp Kelet-Közép-, és Dél-Kelet-Európából. Nehéz lett volna nálam – egy sváb családból jövő magyar lánynál – stílusosabb edzőt választani az Henry Dunant Általános Iskola kis cselgáncsozóinak.
Tanítottam egy amolyan elit sulinak számító, görög-német iskolában is, ahol a bejárati ajtón ott hajózott az Unió hamisíthatatlan – akkor még csak 27 színű vászonnal feszítő – vitorlása. Alatta az idézet: „egység a sokszínűségben”. Aztán özönlöttek felém a török és a görög gyerkőcök, ellátva olyan edzőtársakkal, akiket úgy hívtak, hogy Müller, meg Dietrick. Nem számított ez semmit. A magam részéről a legnagyobb nehézséget az olyan dolgok okozták, hogy megkülönböztessem egymástól egy ikerpár tagjait, vagy – frontterhelt napokon – kiemeljem a hangadót a tömegből, és igazságos büntetést adjak neki a rendbontásért.
Folyton az járt a fejemben, hogy „bár valahogyan el tudnám ezt mondani otthon! Bár elmesélhetném, hogy mennek itt a dolgok…” No, nem a reptérépítés, mert abban a német főváros is gyengélkedik. Lám, minden nyüzsgő forgatagnak megvan a maga négyes metrója…
Az EU-ban olyan egyértelmű minden. Olyan könnyen beszélnek egy nyelvet az emberek, anélkül, hogy egy nyelvet beszélnének. Nagyszüleik nem csak egy életre tanulták meg: a II. világháború borzalmaitól akkor tarthatjuk magunkat a legtávolabb, ha létrehozunk egy világot, ami a Harmadik Birodalom és minden követőjének ellentettje. Békét, sokszínűséget, elfogadást, egymás iránti tiszteletet hoztak a kontinensre.
Azt mondták: szemben az Egyesült Államokkal, mi nem magasabb életszínvonalért, magasabb minőségű életért szeretnénk dolgozni nap mint nap. Ennek pedig részét képezi az is, hogy csak úgy létezem a másik mellett. Szeretem, hogy ő is szereti a saját életét. Nem kívánom megítélni, nem szeretnék becsmérlően szólni róla, még az arckifejezésemmel sem, hogy „mégis hogy lehet ilyen rettenetesen erős akcentusod?”, vagy hogy „na, ezt Kínában biztos nem tanítják…!”, esetleg „Csak egy nő lehet ilyen kétbalkezes. Mit kell itt két percig parkolgatni?”.
Az EU nem tesz fel kérdéseket, hogy honnan jöttél, vagy hogy merre tartasz. Úgy vagy jó neki, ahogy vagy. Nem lényeg a bőröd, vagy az útleveled borítólapjának színe, de még az sem, hogy a metrón hangosan hallgatod-e a zenét. Az EU-hoz szólhatsz a saját nyelveden, ha igazságtalanság ért, az EU fellép az érdekedben, ha magad megvédeni már nem tudod. Az EU nem halat, hanem horgászbotot ad, és teremt vele lehetőséget a később érkezőknek, hogy egy picit szorosabbra húzhassák a szakadékot, amely az egykori vasfüggöny nyomvonalán tátong a közösségben. Nincs benne kolbászból a kerítés, és még mindig van régiója, ahol az embereknek még csak kolbászra sem telik. Sőt, olyan is, amely maga dönt úgy, abból a sok, nemes érték és cél közül most éppen nem kér egyet sem, amelyeken az alapokmányunk és a szerződéseink nyugszanak.
Az EU béke, az EU szabadság, az EU szolidaritás, a mindennapi élet benne pedig munka, küzdelem, autósoknak forgalmi dugó, gyalogosoknak járdára köpött rágógumi – amit aztán nem tudnak kiszedni a cipőtalpuk redőiből -, a bicikliseknek egy-egy sarkon, egyetlen másodpercen múló, elkerült motorháztetőn landolás, a siető üzletembereknek legrosszabb időben lekésett repülő, a sokáig alvó iskolásoknak pedig orruk előtt buszöbölből elstartoló busz. Az EU nem más, mint amilyenek mi vagyunk! Mert valójában nem más, mint mi vagyunk.
„Ha az Európai Unióval szeretnék beszélni, kit kell felhívnom?” – kérdezte Henry Kissinger. Járva-kelve a közösség nagyvárosaiban, forgatagaiban, nézegetve a tagországokat, s az uniós folyamatokat, amelyek nem sokkal esetlenebbek, mint amilyenek a saját kis hullámhegyeink és hullámvölgyeink közepette mi magunk vagyunk, egyre többször jut eszembe, hogy nyugodtan mondhatnánk neki mindannyian, hogy „hívjon minket, Kissinger úr! Ha éppen nem egy berlini romkocsmában, egy brüsszeli parkban, egy bécsi kávéházban, vagy a Városligetben nyüzsgünk, szívesen felvesszük a telefont.”
És hogy ez mennyire nem játék: éppen a fentiek miatt nem mindegy, mit kezdünk ezzel az egésszel. Az Unió állampolgárának lenni ma nem csak szabadságot, felelősséget is jelent. Remélem, ezt is olyan könnyen fogják érteni sokan, mint a békés egymás mellett élést. Akkor lesz hova tovább. És akkor húsz év múlva is emelt fővel vehetnénk fel Kissingernek a telefont.