Ceglédi Zoltán: “A különbség”

ceglediz

A Republikon Intézet korábbi vezető tanácsadója, a jelenleg – ahogyan magát jellemzi – szellemi szabadfoglalkozású politikai elemző Ceglédi Zoltán úgy véli, hogy Magyarország uniós tagsága jóval többet jelent annál, mint eltenni az EU-s támogatásokat, és közben úgynevezett szabadságharcot folytatni Brüsszel, és vele saját közösségünk, a jövőnk ellen.

 

 

“Pontosan tíz éve történt, hogy amolyan mini-tanulmányúton jártam Amszterdam egyik kórházában pár újságíróval. A partikuláris benyomások mellett valami sokkal általánosabbat is megtanultam ekkor, és ez a ledolgozható különbségekről szól. Az Európa Unió lényege pontosan az a működési mechanizmus és deklarált cél, ami nekem a szerencsétlenebb történelmű országokban született milliónyi polgártársammal együtt azt ígéri, hogy ha az EU valamelyik tagországában élek, akkor jólétem, karrierem, biztonságom tekintetében idővel mindegy lesz, hogy pontosan hol található a térképen a hazám.

Ebben a holland kórházban már tíz évvel ezelőtt is tilos volt bármit papírra leírni – mindent elektronikusan rögzítettek, a kórházi szobákban ehelyett számítógépeken (mára, gondolom, ezek táblagépekké töpörödtek), valamint a bejáratnál található, a sci-fikből ismerős, futurisztikus recepciós pulton és az egyes kórtermekben, műtőkben is. Úgynevezett kartonozónak nyoma sem volt; sem beteg, sem nővér, sem orvos nem szaladgált leletekkel, röntgenfelvételekkel meg beutalókkal. Gépek kommunikáltak, és minden adat egy pillanat alatt elérhető volt. A kórház nem egy kétszáz évvel ezelőtt épült, csicsás, de leromlott történelmi villában, egykori palotában székelt, hanem az erre a célra felhúzott, funkcionális épületben kapott helyet, ahol sehol nem láttunk lekopott aranyfestéket, inkább olcsó, de lemosható tapétát – ellenben minden műszer modern és megbízható volt. Nem rozsdásodott cirill betű egyiken sem. Sőt, ezek a gépek a kórházi szobában olyan beépített szekrényekben kaptak helyet, ahol a szekrényajtókat becsukva egy pillanat alatt szállodai szobához hasonló körülményeket lehetett teremteni, az épp nem használt gépeket eldugva.

Az egynapos sebészetre érkező (itt nem az OEP-fejő „befektetést”, hanem ezt, a beteget és a biztosítót is kevésbé terhelő módszert preferálták), és erre alkalmas állapotban lévő betegeket nem külön-külön, 6-8 fős (vagy nálunk épp amennyit bezsuppoló) kórtermekben fektették, hanem egy nagy közös társalgóban kaptak helyet. Plazmatévé, játékok, kényelmes fotelek – és a belátható terem miatt sokkal kevesebb ápoló, akiknek így nem kellett több szoba között ugrálniuk. A „túra” végén lehetőségünk nyílt beszélni a kórház vezetőjével, a holland egészségügyi kormányzat egyik szakemberével és az illetékes magánbiztosító képviselőjével. Arra a kérdésemre, hogy mit szólnának ahhoz, ha például a szülészeten az egyik orvos csak akkor vállalna szüléseket, ha a leendő anyuka a szükséges és hivatalos díjak mellett még a köpenyzsebbe is tenne feketén ezer-kétezer eurót, megütközve néztek vissza, majd egyikük annyit mondott: amit bármilyen más bűncselekményről gondolnánk.

Ma, amikor Magyarországon lassan a középkori borbélyok szintjét célozza meg az egészségügyi politika, nehéz lenne a fenti, hangsúlyozom, tíz évvel ezelőtti tapasztalatnál „nagyobbat álmodnia” annak, aki itthon is reformot akar. De az EU pont az ilyen álmok megvalósítása, pont az ilyen ordító és elfogadhatatlan különbségek leküzdése érdekében jött létre. „Csak” annyi a dolgunk, hogy komolyan vesszük, amit Magyarország uniós tagsága jelent – és ez bőven több annál, illetve egészen más, mint eltenni az EU-s támogatásokat, és közben úgynevezett szabadságharcot folytatni Brüsszel, és vele saját közösségünk, jövőnk ellen.

Az EU egy kétállású kapcsoló: igen vagy nem. Mindaddig, amíg tagok vagyunk, szinte korlátlan mozgástérrel rendelkezünk a szokásjogi normák (valamint a morál, tisztesség, erkölcs, udvariasság) betartása tekintetében. Magyarország jelenlegi vezetése hat éve büszkén és tudatosan vissza is él ezzel, és szakmányban sérti meg ezeket a normákat. Sőt, egyre többször a konkrét, írott joganyagot is. Az alapítók, a közösség működésének szabályait megfogalmazók csak részben készültek fel erre a habitusra. Igen, az euroszkepticizmus megengedett, bizonyos mértékben az EU életszerű működését és immunrendszerének fejlesztését szolgáló viszonyulás, ezért nem szankcionálják, sőt, nem is vitatják el a jogot az EU kritizálására. Magyarország kormánya azonban nem pusztán euroszkeptikus, hanem indoka és előképe egy kétsebességes, illetve idővel egy, a bővülés helyett szűkülő Európai Uniónak.

53c5cc705aA közösségnek ugyanis nincs szüksége olyan potyautasokra, akik tudatosan a vészfékbe kapaszkodnak. Lassú, bürokratikus, ezernyi hajtűkanyarral szabdalt az az út, amelyen haladva végül Magyarország elveszíti az EU-t fenntartó és tisztelő államoktól érkező támogatásokat, de nem beláthatatlan és bejárhatatlan. Idővel pedig a kapcsoló le is nyomható: dönthetnek úgy az EU felelős tagállamai, hogy nem melengetnek kígyót a keblükön, és elbúcsúznak Magyarországtól. Miközben Magyarországon kormánypárti és ellenzéki pozícióból is sokan szeretnek dobálózni azzal, hogy micsoda kincs Magyarország az EU számára, és milyen hatalmas szívességet tettünk „a nyugatnak” azzal, hogy úgymond átadtuk a piacainkat, valamint szeretnek azzal heveskedni, hogy Európán kívül is van élet, a valóság az, hogy Magyarország életképtelen az unión kívül. Ez pontosan a bevezetőben említett különbségekből látszik: ahol a magyar állam, a magyar politikai vezetés (kormányokon átívelő) döntéseire lett volna szükség a változáshoz, kimondom: reformokhoz, ott a lemaradásunk nőtt, a helyzetünk romlott. A ma is kizárólag állami, egybiztosítós egészségügy ilyen. Ahol viszont állami beavatkozás nélkül, az eltörölt fizikai és egyéb határok előnyeit tudtuk kihasználni, ott igenis látványos a változás. Magyar startupok, turisztikai vállalkozások sikerei ugyanúgy ezt bizonyítják, mint az a minden más szempontból tragikus következményekkel járó folyamat, ami az elmúlt fél évtizedben félmillió polgártársunkat vitte külföldre, más EU-s országokba, új otthont, munkahelyet keresni. A magyar ipart is a betelepült külföldi tőke tartja még a víz felett. Aki teljes mértékben ignorálni tudta a magyar állam torz beavatkozásait, és kizárólag az EU nyújtotta lehetőségekkel él, az ma ugyanolyan ultrabookon ugyanazokat a honlapokat olvassa (angolul), ugyanolyan kávé mellett Budapest belvárosában, mint azt a kollégája teszi Barcelonában vagy Berlinben. Aki viszont foglya a magyar viszonyoknak, mert például pedagógus, annak a nyugati pályatárs fizetésének töredéke, karrierlehetőségeinek morzsái jutnak csak.

Magyarország elemi érdeke az integráció mélyítése lenne. Az a törekvés, hogy minden tekintetben csökkenjenek a különbségek az EU nyugati országai és Magyarország között. Nincs speciális „magyar út”, el kell felejteni a pávatáncot, egyszerűen csak le kell másolni a receptet, amivel mások sikeres nemzetei ennek a közösségnek. Egyedül életképtelen az ország, álom az önellátás, hiú ábránd a keleti nyitással elérhető pénzeszsákok ígérete, és életveszélyes Putyin barátsága. Főleg, hogy a döntést már rég meghoztuk: az egész rendszerváltás, majd az EU-s tagságról szóló népszavazás, és 2004 óta azok az euró- milliárdok, melyeket Magyarország a közösségtől kapott, mind ugyanabba az irányba mutatnak. Az EU által megkívánt magatartás, és ezzel a felelős viselkedés, valamint a szélhámos tempó, majd kihullás közti különbség, a bent vagy kint kétállású kapcsolója Magyarország létéről szól: lesz vagy sem.”